NyitĂłlap
HĂ­rek
Templomunk
Pasztorális terv
Közösségeink
Imák
Ügyintézés
ArchĂ­vum
Hitoktatás
PowerPoint gyűjtemény
Prédikációk





A szentmisék rendje

Polgáron

Hétfő, kedd, péntek: 7.30
Csütörtök: 17.00
Szombat: 7.30, 18.00 (téli időszámításkor 17.00)
Vasárnap: 9.30

Filiák

Görbeháza: vasárnap 8:00
Tiszagyulaháza: vasárnap 11.00
Újtikos: vasárnap 13.30

 
"Osztályrészemül jutott a kegyelem..."

Néhány gondolat diakónusszentelésemről

Amikor felkérést kaptam arra, hogy a kedves olvasókkal megosszam élményeimet és érzéseimet a diakónusszentelésemmel kapcsolatban, nagy-nagy bizonytalanságba kerültem. Miről is szóljak? Hiszen annyi érzés kavargott bennem a szentelés hatására. Meg aztán hol is kezdjem? Hisz nem június 19.-ével kezdődött komolyabb elköteleződésem Krisztussal, hanem már a szemináriumi évek során. Azon öt év alatt, melyben nagyon sok mindent megtapasztalhattam, úgy szép és lélekemelő dolgokat, valamint – valljuk be – kevésbé szépeket. Mégis hiszem azt, hogy mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy egy markáns kép kialakuljon bennem arról, milyennek kell lennie egy jó papnak, most a XXI. század hajnalán.

Amikor a diakonátusról beszélünk óhatatlanul is a szolgálat fogalma kerül előtérbe. A diakónust, - mely névnek eredete a görög „diakonosz”, „szolga” kifejezésből származik - az Egyház arra a küldetésre szenteli, hogy segítőtársa legyen a püspöknek és az ő papjainak. Ez napjainkban elsősorban különböző liturgikus szolgálatok elvégzését jelenti: keresztelés, esketés, temetés, igeliturgiák tartása.

A szentelés előtti idoben – nem tudom miért - de szüntelen Szent Pál apostolnak a címben is idézett gondolatai jutottak eszembe: „Osztályrészemül jutott a kegyelem… hirdetni Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát.” (Ef 3,8). Tisztában voltam vele mire vállalkoztam, mégis annyira újnak tűnt minden: az, hogy ezután hivatalosan is megbíz az Egyház az igehirdetés szolgálatával, hogy áldást adhatok, s az oltárcsókkal, mintegy jegyesi csókkal is kifejezhetem ezután hűségemet Krisztushoz.

A szertartás alatt is ezek a gondolatok jártak a fejemben. A szentbeszéd után következő fopásztori kérdések is mind válaszadás elé állítottak. Nagyon bölcs az Egyház, mert nem éri be általánosságokkal, hanem nagyon konkrét kérdéseket intéz a szentelendőhöz arról, hogy milyen szándékkal vállalja ezt a tisztséget: „Akarod-e ?” s a válaszok sem lehetnek mások: „Akarom, Isten segítségével.”

Majd engedelmességet fogad a szentelendő. Két kezét a püspök kezébe téve mintegy átadja neki akaratát, mert tudja, hogy ezután már az ő akarata képviseli számára Isten akaratát. Hogy könnyű-e? Azt mondanám, hogy nem, ámde Jézus a teljes embert kéri, s fél szívvel nem lehet Őt szolgálni. A bizalom gesztusa ez. Amint egy kisgyermek bizalommal helyezi édesapja tenyerébe a kezét, mert tudja, hogy nem akar számára rosszat, ugyanazzal a bizalommal helyeztem én is fopásztorom kezébe kezemet, mert ő ezután már Mennyei Atyámat fogja szimbolizálni számomra Krisztus papi családjában.

A szentelés legmegkapóbb mozdulatai közé tartozott a mindenszentek litániája alatti leborulás. Ekkor kezdtem érezi, hogy „itt már valami történni fog”. Szép ez a leborulás, mert a világnak való meghalást és a teljesen Krisztusban való élést jelképezi. Ez az utolsó pontja a szentelési szertartásnak, ahol a jelölt még meggondolhatja magát és felállhat. Kicsit bele is borzongtam. A szentek hosszú serege vonult el fölöttem, s mindegyik egy-egy fohászt intézett értem az Úrnál, hogy hűséges lehessek a szolgálatban. S ezután következett a kézrátétel, a szentelés központja, melyben az apostolutód átadta nekem is azt a küldetést, mely immár kétezer éve van jelen a világban.

Az ezt követő felszentelési ima és beöltözés már egy nagyon különös belső örömmel töltöttek el. Annak az embernek az örömével, aki tudja, hogy a leheto legjobbat választotta, s ezt nem veheti el tőle senki soha.

Számomra nagyon sokat jelentett az evangéliumos könyv átadása, mely nagyon mélyértelmu szavak kíséretében történik:

„Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.”

Nem elég az, hogy élem csak a magam kis „keresztény” életét, hanem Pál apostollal együtt kell a felismerést megtennem: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” Ám az is szükséges, hogy életemet Krisztus tanítása szerint alakítsam, különben hiteltelenné válna mindaz, amit hirdetek.

S most itt vagyok. A népi bölcsesség szerint minden csoda három napig tart. Szép volt a szentelés, nagy volt az ünnepélyesség körülötte, de most már forduljon vissza minden a régi kerékvágásba – mondhatná valaki. Én azonban úgy érzem, hogy életemben új feladatok, új kihívások jelentkeznek a szentelés által. Végzem azokat a szolgálatokat, melyeket az Egyház rám bízott, szokom az új helyzetet, mely körülvesz, s nagy hálával gondolok arra a közösségre, mely segített, hogy eddig eljussak, s hiszem, hogy imáival ezután is támogatni fog. Tisztában vagyok vele, hogy Isten nem a legszebbeket, a legokosabbakat hívja el, ám azt is tudom, hogy az Ő kezébe helyezve életem, hitelesen élve diakónusi, s majd papi életem, jellé és tanúságtevővé tudok válni az emberek számára, s így talán jó eszköze lehetek az én Uramnak az emberek hozzávezetésének szolgálatában.

A neves papköltő, Sík Sándor verssoraival szeretném zárni gondolataimat:

„Az Isten küld testvéreim tinéktek,
Hogy sugarai eleven tüzét,
Amik arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen szerteszét.
A testvéreknek, kik az éjben járnak,
Az Isten küldött szentjánosbogárnak.”

Bökő Péter